Mi, túlfutók már betöltöttük indexünk javát, így tanulmányaink nem rabolják el napjaink legkreatívabb részét. De hogy helyette mit csinálunk a Dísztéren üldögélve, esetleg a Stefi melegébe burkolózva? Boldog-boldogtalant boldogítunk borzasztó vicceinkkel. Két leányzót, névszerint Kis-Németh Albertina jászberényi és Szilágyi Erzsébet jászfényszarui lakost talán a kelleténél is többször emlékeztettük származásukra. Nem volt olyan mondatunk, hogy ne szórtunk volna bele legalább egy "jász"-t. (Pl.: Szerintetek melyik a kakukktojász? Milyen szakkörre is jársz? Üvegfújász?) Az ötleteket összegyűjtve  egy hamisítatlan népmese (jó, tudom, műmese) körvonalai rajzolódtak ki lelki szemeim előtt, melyet ezúton megosztok veletek is:


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szobjász, akinek mindenki csodájára járt. Neve is volt ám ennek a legénynek, szent királyunk nyomán a Jászló nevet kapta a keresztségben. Aztán olyan, de olyan csuda dolgokat tudott formálni két mancsával, hogy még a jászkarajenői konzul is tőle rendelte meg a gondolkodó íjászt mintázó művét. Sőt, az arabok híres nagyvízere, Jásszer Arafat is őt bízta meg egy őt, Mohamedet és Szaddamot ábrázoló szobortijász megformálásával. Eleinte ettől ugyan kicsit húzódozott, mivel nem volt hívő. Nem hitt sem Mohamedben, a Messijászban vagy épp az újjászületésben. Elég az hozzá, hogy a végén mégis igenre kanyarodott a hosszú bajsza rejtekén búvó szája. Szó mi szó, főhősünk sem fecsegett folyton folyászt, véget nem érő magányban, kitartóan, már-már megszállottam munkálkodott. Szűkszavúságának okát nem Jászpersz filozófiájában, hanem a nyugati szlogenben kell keresni: Jászt do it! Történt egyszer, hogy a művész reggel munkához látott. Feltette kedvenc lemezét, s Jásztin Timberlake-re kezdett kezében jászkódni a véső. Nem esett neki jól otthagyni a jászol melegét, szeme is kissé pájász volt még a reggeli fáradtságtól, majd’ kitörte a fjász. De dolgozni kell, kérem szépen! Felesége, Jászai Mari sem hagyta ilyenkor lustálkodni urát, keményen pattant szájából a parancs, s a dolgos kezek alatt csak úgy égett a munka.  - Adj innom! - adta az utasítást a szobjász. Oldalbordája imígy szólott:  - Nem pijászik maga kicsit sokat? Férje úgy kólintotta fejbe asszonypajtását, hogy az menten agyjászkódást szenvedett és rögvest magára löttyentette az imperialista nyugat frissítő vivmányát; kicsit kójász lett.  - Mekkora pojásza maga! - visított a tenyeres-talpas perszóna, s kobakját dörzsölve jásztákurvázva befordult a konyhába. -  Ha nem viselkedsz, nem is kajász! Pedig puliszkát főztem volna. Így be kell érned száraz kenyérrel és vízzel. - Mit varjász? - csattant fel a férj és ismét a szobjászkodásba temetkezett. Alig telt bele egy perc vagy kettő, az öreg rögtön békülőre fogta a dolgot. - Ne hepcijászkodj már, Mari! Nem kell olyan hatalmas ügyet csinálni ebből! - vetette oda oldalbordájának kackijász bajszát pederítve. Egy szerencséje volt kézműves hősünknek: jásszorszép mátkája nem volt távolság-, s haragtartó. Az ebéd elkészültével aztán körbeülték a rögtönzött terülj-terülj asztalkát, s nagyot lakmároztak a fenséges eledelből. Telt-múlt az idő, s a ház ura hiányolni kezdé porontyait. Netán a falusi iskola parányi tanteremben lehetnek még? Esetleg a gyermeki elmék pallérozója, a köztudottan paranoijász Szász tanár úr büntetése sújtotta a két mihasznát? Be kell látni, mindig csínytevésen járt az eszük, de megtehették: még az anyjuk sem tudta megkülönböztetni őket. Úgy néztek ki, mint két tojász. Lett is ebből sok-sok kalamajka. De nem csak hasonlóságukat kamatoztatták, másszor is könnyen jászedték a figyelmetlen felnőtteket. A két mitugjász egyszer, nem is oly rég torokfájászt színlelve elindult haza a tudás fellegvárából. A lurkókat fertályóra múltán a főtéri cukjászdában lelte meg az aggódó apa. Le is teremtette őket irgalmatlanul, de ők csak kacajásztak, fülük botját sem mozdították apjuk feddő szavára. Sőt, hiszik vagy sem, még ők vádolták meg a papát azzal, hogy szüntelenül utánuk szagjászik. Jászló valahol itt járt gondolataiban, s oly erősen morfondírozott, hogy meg sem hallotta azt a határozott, egyre türelmetlenebb kopogtatást, mellyel a küldönc kísérelt meg bebocsátást nyerni. A futár megunván a várakozást jászegezte a papírost azt ajtóra, majd tovább ált. Percekkel később az aggódó szülő mentéjét magára tekerítvén, kóvályogva, imbolygó léptekkel indult a gyerekek felkutatására. Nehézkesen mozgott, évek óta isijász gyötörte. Az ajtót kinyitván rögvest meglátta a kiszegezett üzenetet. Zsebében kotojászva megkereste cvekkerét, feltette, majd olvasni kezdett: „Tisztelt Uram! A távíjász küldi önnek az itt látható iratot." Izgatottan tépte fel a pecsétet, s mohón falta a sorokat: „Ídösapám! Testvérkémmel úgy döntöttünk, hogy világgá megyünk, mert olyan csodás dolgok várnak ránk! A hajnali hajászhajóval indultunk. Mindent összepakoltunk, míg maga a fürdőszobában tojjászkodott. Messzi földre megyünk, Jász Vegasig meg sem állunk. Különben is: allergijászak vagyunk az Alföld porára. Az Isten áldja magát és Anyánkat!" Jászló a papírdarabot a közeli tócsába vetvén útra kelt. Kereste őket az iskolában, a vármegye házán, de még az Óperenciás tengeren túl is. Senki sem hallott róluk. Nap nap után, év év után telt, hősünk mánijász depresszióba süllyedt. Nem tudott munkájára sem figyelni, állását is elvesztette. Maradék kis pénzén felbérelte Tobijász Morettit, hátha németjuhászával a két ifjonc nyomára bukkan. Ők sem tudtak segíteni. Az öreg nem talált nyugalmat, s élete hátralevő részében is szüntelen járta a hegyeket s völgyeket csemetéi után kutatva. S hogy miért nem ment azonnal Jász Vegasba? Hogy miért nem értette meg a gyerkőcök kedves sorait? Mert diszlexijász volt.